how to develop free website

Alkalmazott módszerek és szerhasználat II. 

2018.04.04.

Repülés

A csípőszúnyog-állományok gyérítéséhez kétféle módszer áll rendelkezésre. Biológiai módszerrel történik a lárvák, kémiai módszerrel a kifejlett, repülő rovarok egyedszámának csökkentése.

A kémiai csípőszúnyog-gyérítések során hazánkban 1976-ban került bevezetésre a légi úton, ULV-technológiával (Ultra Low Volume) történő kijuttatás. Ezzel, a mai szemmel felfoghatatlanul aggályos módszereket felváltották a mérlegelésre alkalmas, finomítható eljárások. Mindez alapján az alkalmazott szerek és módszerek tekintetében joggal beszélhetünk 1976 előtti és 1976 utáni időkről.

A szúnyogirtás hazai történetének kezdetén főképp a lárvák elpusztítása volt a gyérítés-tervezés középpontjában. Az 1930-as, 1940-es években még komolyan vetődtek fel a tenyészőhelyek vizének lecsapolását, feltöltését vagy más módon történő rendezését, folyószabályozást, a vízi növényzet kiirtását javasoló, ma már elvi szinten is elfogadhatatlan, megoldások. A vízterek meghagyásával járó lárvairtásra ekkor, egy mai szemmel szintén nem igen kommentálható módszer, a petróleum vízfelszínre juttatása (javasolt felhasználás: 100–150 l/ha) volt javasolt. Az 1940-es évek második felétől az 1960-as évek közepéig terjedő időszak aztán a DDT (diklór-difenil-triklóretán) korszakaként vonult be a hazai csípőszúnyog-gyérítés történetébe. A lárvák és imágók ellen egyaránt használt DDT-tartalmú készítmények kijuttatása ekkor háti permetezővel, porozással, illetve az 1960-as évek elejétől földi ködképző gépekkel történt. A WHO segítségével zajló drasztikus munkák fő célja a malária, pontosan az azokat hordozó szúnyogegyedek visszaszorítása volt. A cél az 1950-es évek végére teljesült is, azóta csak importált maláriás esetek fordulnak elő hazánkban. A DDT kapcsán érdemes a kollektív tudás gyarapodásának jelentőségén, valamint a kategorikus megállapítások aktuális és hosszmetszeti problematikáján kicsit elgondolkodni. A vegyület felfedezése, olcsó előállíthatósága és rendkívüli rovarölő tulajdonsága miatt, 1948-ban Nobel-díjat ért. Később kiderült róla, hogy egy extrém lassan bomló, a zsírszövetben felhalmozódó, nagyon veszélyes hatóanyagról van szó. Utóbbi problémák miatt a világon folyamatosan tiltották be, elsőként 1968-ban Magyarországon. Szomorú azonban, hogy a DDT-tartalmú készítmények a szegény, ugyanakkor súlyos szúnyogártalmakkal érintett országokban a mai napig használatban vannak, vagy megkezdődött az újbóli alkalmazásuk (pl. India, Dél-Afrika, Mozambik, Eritrea, Gambia).

A DDT magyarországi betiltását követően a kijuttatási technológiákban még nem, csak a szerhasználatban történt változás. Az 1960-as évek közepétől főképp diklórfosz, malation és diazinon hatóanyagok alkalmazása folyt. Így érkeztünk el a változást hozó 1976-1977 időszakhoz. Ekkor egyrészt az emlősökre és madarakra rendkívül toxikus diazinon visszavonásra került, másrészt bevezetésre került a készítmények nagyon kis mennyiségű kijutatására alkalmas légi ULV-technológia. Az új technológia kipróbálási és első alkalmazási területe a Balaton volt. A szervezett, kontrollált légi kezelések bevezetése előtt követhetetlen, átláthatatlan, a települések saját megrendelésében végzett, főképp melegködös gyérítések történtek – az amúgy akkor még nagyon súlyos szúnyogártalmak ellen. A Balaton térségében szerzett pozitív tapasztalatok alapján a légi ULV-technológia az ország egyre több területén került bevezetésre. Az új technológia számos előnye mellett az egyetlen hátránya az volt, hogy hatástartóssága jóval rövidebb ideig érvényesült – ez egyben a kíméletes irtás, azaz gyérítés megjelenésének is tekinthető. Ez a korábbi rovarirtásokkal szemben nemcsak a szerek, más szervezetekre nem, ill. kevésbé káros voltában, de a gyérített területek kiterjedésének csökkentésében is előrelépést jelentett. Hatóanyagként ebben az időszakban a malation, a diklórfosz, a bendiokarb, a permetrin és – rendkívül alárendelten – a deltametrin került alkalmazásra. Az említett vegyületek bomlási ideje már elfogadható, bioakkumulációjuk pedig jóval alacsonyabb mértékű volt, mint a korábban használt hatóanyagoké. Ennek ellenére egyre több hatóanyag engedélyezése került visszavonásra, emlős és madár-toxicitásuk, vonatkozó keresztrezisztencia megjelenése, karcinogenitási és genotoxikus bizonytalanságok miatt.

A szabályozás az Európai Uniós tagságunkkal tovább szigorodott, jelenleg Magyarországon szúnyog-gyérítésre (is) kizárólag részletes hatástani, humán-, valamint ökotoxikológiai vizsgálati adatokkal rendelkező hatóanyagok kerülhetnek felhasználásra. Ezen túl a légi szúnyog-gyérítés (mind a kémiai, mind a biológiai) kizárólag az országos tisztifőorvosi feladatokat ellátó hivatal engedélyével hajtható végre. A folyamatos szigorításokat követően napjainkra mindössze kettő csípőszúnyog-gyérítésre engedélyezett hatóanyag maradt a palettán: a deltametrin és a lambda-cihalotrin. Bioakkumulációja mindkettőnek kis, illetve közepes mértékű, lebomlásuk gyors (a deltametriné különösen). Madarakra vonatkozó toxicitásuk elhanyagolható. Emlősökre vonatkozó toxicitásuk mérsékelten veszélyes kategóriába sorolja őket. Ez azonban a szer elfogyasztását jelenti, a bőrfelületen keresztül jelentkező emlős-toxicitásuk a lambda-cihalotrin esetében nagyon kis mértékű, a deltametrin esetében pedig elhanyagolható. Az emberi környezetbe kijuttatott vegyületek kapcsán mindig vizsgálni kell azok rákkeltéssel, valamint egyéb akut és krónikus egészségügyi problémákkal kapcsolatos kockázatait. Az US EPA adatbázisa szerint sem a deltametrin, sem a lambda-cihalotrin nem definiálható rákkeltő anyagként. A fenti két hatóanyag egyéb kockázataival kapcsolatos eredmények ellentmondásosak. A szúnyog-gyérítésben aktuálisan túlnyomórészt használt deltametrinnél egyes kutatások szerint gyanítható a mutagén hatás, de a vegyületnek sem genotoxikus, sem reprotoxikus hatása nem bizonyított.

Ahogy az már fent említésre került, már a csípőszúnyog-gyérítések 1930-as, 1940-es évekbeli hazai elindulása során erősen jelen volt az a szemlélet, hogy a szúnyogokat elsősorban a tenyészőhelyeiken, lárvakorukban kell elpusztítani. A lárvák elleni védekezésre azonban nagyon hosszú ideig nem állt rendelkezésre kellően szelektív, a nem célszervezetekkel kíméletes hatóanyag. A környezetkímélő biológiai gyérítések feltételeit a BTI 1977-ben történt felfedezése teremtette meg. A Bacillus thuringiensis var. israelensis Berliner H-14 szerotípus törzsből előállított, BTI hatóanyagú, készítmények óriási előnye, hogy előírt töménységben való alkalmazásuk esetén kizárólag a csípőszúnyog lárvákat pusztítják el (miután azok a tenyészőhelyre jutatott szert elfogyasztják). A BTI készítmények főleg folyékony állapotban (szuszpenzió), ULV-eljárással, vagy permetezéssel juttathatók ki, de elérhető a koncentrátumból készített granulátum szerforma is. Rendelkezésre áll tehát a tökéletes szúnyoggyérítő szer, az alkalmazására való áttérés azonban akadozva halad. Utóbbi több tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a biológiai kezelések előkészítése jelentős munkát igényel: fel kell térképezni a tenyészőhelyeket, meg kell szervezni és el kell végezni a készítmények tenyészőhelyekre juttatását (melyek sok esetben nem, vagy csak nagyon nehezen elérhetők – földi és légi úton egyaránt). Másrészt a sikeres biológiai gyérítés megvalósításában problémát jelent, hogy a szúnyoglárvák fejlődése gyors, azon belül pedig az idős lárvák és a bábok már nem táplálkoznak, így a hatóanyagot tartalmazó szert nem fogyasztják el (eredményes kezelések elvégzéséhez rendelkezésre álló idő az esetek többségében ~1 hét). Harmadrészt speciális életmódú fajok (vízi növényzet víz alatti szárrészeihez kötődve fejlődés 9 hónapon át), illetve mikrotenyészőhelyek (a legapróbb pocsolya, vagy faodú is elegendő több ezer szúnyogegyed kifejlődéséhez) létezése gyakorlatilag kizárttá teszi a kémiai gyérítések teljes felszámolását. 

Összefoglalóan elmondható, hogy a hazai csípőszúnyog-gyérítés mintegy 80 éves története során használt hatóanyagok szelektálása folyamatosan az emlősökre és madarakra való hatásuk, lebomlási idejük, felhalmozódásuk és felhasználási mennyiségük minimalizálása irányába haladt (ld. táblázat). Az egyes paraméterek környezetterhelés terén mutatott javulásai egymást is erősítik azáltal, hogy sokszáz-szorosan kevésbé veszélyes hatóanyagok, a korábban jellemző század, kétszázad, háromszázad stb. részének megfelelő mennyiségben kerülnek kijuttatásra. 

Korunk társadalmi igénye, hogy a lakosság mindennapi, vagy nyaralás alatti esti szabadtéri programjait a települések bel- és külterületein a csípőszúnyogok jelenléte a lehetőség szerinti minimális mértékben zavarja. Ehhez, a lárvák ellen ható biológiai gyérítések minél nagyobb mértékű elterjesztése mellett, szükséges a kifejlett egyedek sűrűségének csökkentését célzó kémiai gyérítések alkalmazása is. Hazánkban a szervezett imágó-gyérítésre használt összes készítmény jó ideje – a WHO által javasolt, aránylag széleskörű választék ellenére – deltametrin hatóanyagú. A deltametrin emlősökre, így emberre gyakorolt toxicitása elhanyagolható, ellenben általános rovarirtó, mely ezen túl a halakra és más vízi szervezetekre extrém toxicitású. Általános rovarirtó voltának óhatatlan következményeként fellépő természetkárosító hatását a szúnyog-gyérítések térbeli (csak antropogén területeken történő alkalmazás) és időbeli (csak napnyugta előtti órák) korlátozása a lehetőség szerinti minimálisra csökkenti. E téren megjegyzendő, hogy a deltametrin szúnyog-mortalitást (ezáltal általános rovarmortalitást) okozó hatása az összehasonlító vizsgálatok szerint számottevően kisebb mértékű, mint az a már nem használt hatóanyagok esetében tapasztalható volt. Kizárólagos alkalmazása kapcsán problémaként leginkább a rovarvilágban kialakuló/kialakult rezisztencia lehetősége vethető fel. A deltametrin halakra és vízi gerinctelenekre gyakorolt negatív hatása azáltal kerül kiiktatásra, hogy a kémiai kezelések vízterektől távol, antropogén területeken történnek – az elsodródást is figyelembe vevő védőtávolságokkal.

Az alkalmazott módszerek és szerhasználat evolúciója által bármennyire sikerült is a veszélyes-anyag kijuttatást és felhasználást csökkenteni, nem mehetünk el az mellett, hogy mégiscsak általános rovarölő vegyszerek emberi környezetben történő felhasználása folyik. Ennek megfelelően a felhasználást minél célzottabban, csak az indokolt mértékben és minél inkább a biológiai gyérítés alkalmazásával kell végezni. Ezen célok megvalósítását segíti elő az évek óta működő független szakértői felügyelet – minek egyre markánsabb jelenléte a kezelt területek kiterjedésének alakulásában is jól megfigyelhető.

Szerző: Munkacsoport, 2018. április 5.


Felhasznált irodalom 

Erdős Gy., Koncz Á. & Kecskeméti I. (2009): A csípőszúnyogok elleni védekezés hazai történeti áttekintése. – Pannónia Füzetek 3: 6–27.

Erdős Gy., Szlobodnyik J. & Zöldi V. (2010): Tájékoztató az engedélyezett irtószerekről és az egészségügyi kártevők elleni védekezés szakmai irányelveiről. – OEK, Budapest, pp 344.

Erdős Gy., Zöldi V. & Szlobodnyik J. (2009): A hazai csípőszúnyogok elleni védekezés jelenlegi helyzete és perspektívái. – Pannónia Füzetek 3: 28–43.

Fekete G., Fejes Á., Székács A., Mörti M., Zöldi V., Reisinger M. & Darvas B. (2011): Csípőszúnyogok elleni védekezés Magyarországon. – Növényvédelem 47(5): 195–203.

Sáringer Gy. (1984): A balatoni szúnyogirtás tapasztalatai. – Természet Világa 115 (7): 294–297.

Sáringer Gy., Tóth S., Dévai Gy., Forró L., Vásárhelyi T., Ponyi J. & Kölüs G. (1984): A balatoni szúnyogirtás tapasztalatai. – Természet Világa 115: 294–297.

Szepesszentgyörgyi Á. & Gajda Z. (2009): A szúnyogártalom ellen szervezett védekezéssel alkalmazható hatóanyagok hatásmechanizmusainak összehasonlítása. – Pannónia Füzetek 3: 44–50.

Tóth S. & Sáringer Gy. (2002): A Balaton és környékének csípőszúnyog-faunája és az ellenük való védekezés. – Állattani Közlemények 87: 131–148.

Tóth S., Sáringer Gy., Sáringer-Kenyeres T. & Kenyeres Z. (2009): Út a környezetterhelés minimalizálása felé - A Balaton térségében zajló csípőszúnyog-gyérítésekkel kapcsolatos célok és alkalmazott módszerek fejlődése. – Pannónia Füzetek 3: 70–79.

Zöldi V., Fekete G. & Darvas B. (2005): Szelektív hatású lárvaölő készítmények összehasonlító vizsgálata Aedes aegypti (Linnaeus) és Culex pipiens Linnaeus csípőszúnyog (Culicidae) fajokon. – Acta biologica Debrecina. Supplementum oecologica hungarica 13: 259–267.

Internetes források 

http://extoxnet.orst.edu 

http://npic.orst.edu/chemicals_evaluated.pdf

https://darvasbela.atlatszo.hu/2017/08/29/csiposzunyogok-es-amit-hurcolhatnak-2

kockazatos.hu

Megosztás

CÍM:
8360 Keszthely,
Vak Bottyán utca 37.

Kapcsolat:
Email: pannonia(kukac)pkkft.hu



© 2016 Minden jog fenntartva Pannónia Központ Kft.

MÁS HIVATKOZÁSOK:

Köszönjük levelét!